Ugrás a fő tartalomra

Szabadság miatt zárva

Másfél éve augusztusban tinédzser lányomat elkísértem egy napra a Sziget Fesztiválra.
Huszonéve jómagam is jártam ilyen helyekre, ismerem az „életérzést”, így gondoltam jobb, ha első alkalommal óvatosságból közösen mérjük fel a terepet. Hatalmas tömeg volt aznap, a HÉV-re sem fértünk fel, úgy gyalogoltunk a kerítéslabirintusokon keresztül megközelíthető pénztárakig. Amik persze még zárva voltak, hosszas sorbanállás után sikerült a sok tízezrest karszalagra váltani, amit lányom szabálytalanul a karkötőire applikált, s amit az első beengedőponton le is téptek róla: mehettünk vissza kicserélni. Mindenhol kerítések és biztonsági őrök között. Nem ilyenre emlékeztem a régi szép diákszigetes időkből. Csomag- és ruházatátvizsgálás után jutottunk el a főkapuhoz, amit egy hatalmas „Freedom of Island”, azaz „A szabadság szigete” felirat díszített. Mint amúgy minden egyebet odabenn. Ahol megszűnt a készpénz, s újabb hosszas sorbanállás után lehetett egy kártyára tölteni összeget, hogy újabb sorbanállások után elkölthesd. Hiába mesélem ilyen hosszan, csak az tudja, aki maga is jár fesztiválokra, hogy micsoda kontroll van, minden szinten. Még éppen „innen” voltunk a migránsáradaton és terrorveszélyen, úgyhogy ez azóta csak szigorodott. Szerintem a százezres tömegben csak nekem volt idegesítő a kontraszt „A szabadság szigete” szlogen és az általam addig még sehol sem tapasztalt korlátozások és ellenőrzések között. Hiába sulykolták mindenhol, rajtam kívül szerintem senkinek nem tűnt fel az ordító ellentmondás, elfogadták a játékszabályokat, s azt hitték, hogy az a szabadosság, amivel odabenn viselkednek, az a szabadság maga.
Nem ekkor jöttem rá, de ekkor vert pofán a felismerés, hogy mindenkinek más a szabadságigénye. Van, akinek ez az egy hét korlátok közt a Szigeten, van, akinek az az évi húsz nap, van, akinek az, hogy az asszony elengedi a kocsmába, van akinek az, hogy leírhat bármit az interneten, van, akinek az, hogy a maga istenében hihet. Nem sok embernek jut róla eszébe a fedetlen keblű asszony a barikádon, kezében a francia lobogóval. „Szabadság, itten hordozák…” Ósdi verseket szavalnak róla a nemzeti ünnepen. 
Vannak válfajai is: szólás-, vallás-, vállalkozói-, személyes. Szerintem mind egy és ugyanaz. És ez a szabadság az, ha megtehetem, hogy valamit ne tegyek meg. A lehetőséggel való nem élés lehetősége. Keveseknek adatik meg ez a fajta önrendelkezés. 
Ami nincs, annak a hiányát nehezen vesszük észre, s ami van, annak a zsugorodását is nehezen, főleg ha vele együtt zsugorodunk, ahogy maga a mérce is. Figyelem a szabadság szűkülő köreit, ahogy a magyarokat (is) terelik a saját korlátai közé. 
Milyen kapóra jön a migráns- és terrorveszély! Mintha egy követ fújnának a fundamentalisták a tőlük rettegni vágyókkal: megakadályozzák a normális emberek normális életét! A világ folyamatos változásban van, amelynek új iránya az elkényelmesedett civilizációnknak nem annyira tetszik. Nekem se. De ellene védekezni, épp annyira tudunk csak, mint az időjárás ellen, ami azért nem kevés.
Két lehetséges út van: vagy a minden eddiginél komolyabb központi kontroll, irányítás és szabályozás, vagy pedig bízni az emberek józan ítélőképességében és meghagyni a jogait egyénnek, civilnek, cégnek, önkormányzatnak, hogy saját maga dönthesse el, mennyit ad fel saját szabadságából más szabadságáért cserébe.
Nem kérdés, hogy Magyarország melyik utat választotta, ráadásul a szabadságra hivatkozva, miközben körbekeríti saját magát. Nincs egyedül, úgyhogy előbb-utóbb egyre nehezebb lesz eldönteni, hogy ki van kívül és ki maradt belül. Persze, olyan is van, hogy belső szabadság, szóval a helyzet nem kilátástalan, de én épp e kilátások elől jöttem el Magyarországról. 
Rémálmomban megyek vissza és az van kiírva a határon: Szabadság miatt zárva!

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Optimista forgatókönyv

Van egy optimista forgatókönyvem. 2026-ra Magyar Péter tégláról téglára építkezve megszerzi a parlamenti helyek kétharmadát. Még mielőtt Magyar átvenné Sulyok Tamástól a megbízólevelét, Szörényi Levente Rodostóba költözik és képzeletbeli nagynénjének játszik tárogatón kesergőket. A Tiborcz család Malagára disszidál, a Matolcsyak, Garancsik, Habonyok szaudi rokonoknál húzzák meg magukat, magukkal víve az aranytartalékot, perzsaszőnyegeket és a Szépművészeti Múzeum műkincseit. Orbán Viktor egy Putyintól kapott dácsába vonul valahol a Fekete-tenger partján a pénztárosával és levelezésbe kezd. Szijjártó egy adidas melegítőben egy nemkormánygéppel Moszkvába repül, hátrahagyva feleségét és Balázst. A KESMA átáll, az M1 Híradót átnevezik MP1 Híradóra. Gyurcsány Ferenc ellenzéki újságírónak áll és leleplezi saját magát. Feláll a kétharmados Tisza-parlament és a Magyar-kormány. A rajtuk kívül egyedüliként második Fidesz képviselői tüntetően távolmaradnak és soha többé nem vesznek részt az orsz...

Kossuth Lajos kalapjárat

1. Nem ég napmelegtől, le ki nem szarja, ki számít manapság forró tavaszra? Ha körűlnéz az ember, itt ugyan mit lát? Ezért egy költő se venne elő pennát, de róla még csak laptopján se csetel, ez ma a magyar táj, beszáradt ecsettel. Lehet kedd is talán, sőt akár csütörtök, Family Frost jön vagy maga az ördög? 2. Távolból felzeng tán valami dallam, túl messzi még ahhoz, hogy idehalljam. Ezek migránsok lesznek, nyakamat rája, szöges deszkát teszek ablakom alája, a kerítésbe árad minden feszültségem, ezek le ne tapossák gyér veteményem! De orrom megérzi, amit a szem se lát, hamubasült Fornetti csábító illatát. 3. A kapuba kiállok, szemem se rebben, a polgármester talpig népképviseletben jön s zászlókkal teli vagy félig rakottan izgatott emberek közelednek ottan. „Ehun Platós Péter! Nem szóltam még százszor? Kapcsold ki már ember, azt a villanypásztort!” Az asszony is eldobta nyitókapáját, sóhajtva simított nejlonotthonkáján. 4. És jött a férfi, ki soha el nem fárad: „Hé paraszt, mondd, mes...

O, Fortuna

 A Nap éppen delelőn s nyár közepe lévén egyetlen sugara sem hatolt be a Fortuna Büfébe, nem minha egyébként a teliüveg portálokon bármikor, bármilyen szögben is könnyen átjutott volna. A félkör alakú épület mérnöke nem így tervezte, a déli tájolással pont azt szerette volna elérni, amit a felragasztott Coca-Colás matricák és az évek alatt az üvegre rakódott kosz sikeresen megakadályozott. A helyiségben a tucatnyi asztal felett így olyan homály uralkodott, mintha még mindig lehetne odabenn dohányozni és tele lenne füstölve. Persze ki is füstölte volna, a kocsmában egyetlen vendég tartózkodott, aki a zenegépre támaszkodva állt a sarokban, lábánál egy Szöul ’88 feliratú löttyedt sporttáskával és ugyanazt az egyetlen számot hallgatta a monitornak támaszkodva újra és újra, szájával némán követve a szöveget, az instrumentális részeknél mozdult meg olykor kicsit a csípője. Csak ha elfogyott az érméje, járult a pulthoz és kért újabb néhány ötvenkoronást meg egy deci rumot. – Ilyen italt...